2016. december 29., csütörtök

I.Fejezet

Sziasztok, blogmanócskák. :)
A minap merő kíváncsiságból felnéztem a blogra, és nagy örömmel láttam, hogy 
már 200 feletti a nézettség, továbbá rendszeres olvasóknak is örvendhetek. 
Ettől a hírtől úgy feldobódtam, hogy elhatároztam, írok egy újabb részt. 
Ha tetszik, alul írd meg a véleményed, vagy iratkozz fel. xoxo Writer Girl 
UI. Utólag is kellemes ünnepeket kívánok. Továbbá új, izgalmas rész található
>ITTITTITT<, nézzetek be. 

*Hope*


Eddigi életem során mindig kívülállóként tekintettem magamra. Valahogy mindig bennem volt az érzés, hogy én nem tartozom az itteni emberek közé, valami okból kifolyólag képtelen vagyok itt jól érezni magam. Először nem foglalkoztam ezzel az érzéssel, gondolván, idővel elmúlik, csupán visszahúzódó egyén vagyok, ám az idő teltével még inkább belém rögződött a tudat, hogy én nem vagyok ide való. Mindenki szemében más voltam, jóval erősebb, okosabb, kitartóbb. Amíg a legtöbb diákot ledöntött valamilyen betegség, én épen és egészségesen álltam a lábamon, képes voltam még egy halálos kórból is felállni, és továbbmenni, mintha mi sem történt volna. Sokan, a babonásabb emberek közül, akik jó számmal akadtak boszorkánynak tartottak emiatt, az orvosok pedig egyenesen valamiféle túlvilági csodának neveztek. A nevelőanyám, Paige elhallgattatta, őrülteknek nevezte őket, és mindent annyival magyarázott, hogy egyszerűen csak erősebb szervezetet örökölhettem a soha nem ismert szüleimtől. Hittem Paige szavának, mégiscsak könnyebb volt bebeszélni magamnak ezt, mint azt hinni, hogy közöm van a sötét mágiához. Azonban az emberek körülöttem azt hittek, amit akartak, és arra lettem figyelmes, hogy szerre eltávolodnak tőlem, s idővel én magam lettem a West Gimnázium kitaszítottja.

Az iskolai csengő reszketeg, mára már kiöregedett hangja jelezte, hogy hivatalosan is megkezdődött számomra az utolsó iskolai évem. Egy vörös hajtincset a fülem mögé tűzve siettem végig a fülledt reggelen a parkolón, zöld szandálom csattogott a macskaköves úton. Sabine, az egyetlen barátnőm, aki nem tartott engem szörnyetegnek mellettem lapozgatott egy romantikus regényt, teljesen beleveszve a sorokba, épp csak annyi időre szakadt el a történettől, hogy feltolja az orrán a fekete keretes szemüvegét.
Az emberek, akik mellettem elmentek mind megbámultak. Még azok is tudtak a rólam szóló pletykákról, akik nemrég kerültek fel kilencedikbe, az évfolyamtársaim mindig tettek róla, hogy kényelmetlenül érezzem magam, akármilyen környezetben is vagyok. Hallottam, ahogy minden léptem nyomán összesúgnak mögöttem. Nézd, a boszorka. Ott az a sötét lelkű lány. De az örök kedvencem is mindig elhallatszott. Ez nem tartozik ide, nem közénk való. Igazán kedvem lett volna hátrafordulni, és közölni mindenkivel, hogy ennek itt tisztességes neve is van, ám Sabine megelőzve egy újabb beszédtémát, megragadta a kezem, és behúzott a folyosóra.
- Ne is törődj velük - nyugtatott, persze ok nélkül, ha az emberek megint elkezdték a rólam való sztorizgatást, egyhamar nem tűnt úgy, hogy abba is hagyják, pláne most, mikor újabb tagokkal bővült meg a ,,Hope egy alvilági banya" társaság. Szeretném az egész susmusolást figyelmen kívül hagyni, őszintén szeretném, de nem megy, minél vadabbak és hihetetlenek a teóriák rólam, annál inkább befészkeli magát a lelkembe ez a gondolat, hogy én soha, semmilyen körülmények között nem fogok ehhez a társadalomhoz hasonlítani, összefüggeni velük pedig végképp. Csak az ember időközönként nagyon nehezen tud megbirkózni ezzel a kiszorított létformával, legalábbis én azon nagyobb százalékhoz tartozom, akik képtelenek beletörődni a sorsukba, az bármit is tartogat számukra, szerény személyen esetében pedig az élet semmi jót vagy legalább elfogadhatót sem adakozik.

Az osztályteremhez érve sem oldódott a helyzet, sőt. Kezdtem azt érezni, hogy odafent valakinek tényleg eléggé antipatikus lehetek, ugyanis muszáj volt pont a pomponcsapatba belefutnom, élükön Heather Kinggel. Heatherről annyit kell tudni, hogy gazdag, szőke, népszerű, és valószínűleg minden, ami a tinikönyvekben megtestesíti a gimis pompon csapatkapitányt, tehát mindamellett, hogy piszkosul jól néz ki még a legrosszabb napjain is, velejéig romlott (és még én vagyok sötét lelkű), imád másokat cikizni és örömét leli az emberek szenvedésében. És ha esetleg még nem említettem volna, a kedvenc bokszzsákja én vagyok, vagyis a rosszindulatú megjegyzéseinek úgy háromnegyede állandóan felém irányul, micsoda meglepetés.
- Nézzetek ide, csajok, ki bújt ki a barlangból. Elfogytak a patkányok? - mosolygott gunyorosan.
- Ne aggódj miatta, Heather. Ha kell valaki, akit megátkozzak, itt vagy te - vágtam rá kedvetlenül, és végtelenül fáradtan. Az ilyen párbeszédeket nemegyszer lejátszottam már, csodálkozom, hogy mások még nem unták meg. Heather merészen nézett a szemembe, ám a társai ijedten hátrálni kezdtek. Komolyan, a pomponlányok mind ilyen idióták?!
- Most félnem kéne? - nézett lesajnálóan.
- Te tudod - vontam vállat, aztán áthaladva a csatlósai között, beléptem a rideg, hófehérre meszelt terembe. Levágtam magam a legelső ütött-kopott székbe, ledobtam a táskám a még rosszabb állapotban lévő padra, és elkezdtem a falról meredező órát bámulni. Nyolc óra két perc. Még nagyjából három percet kell végigszenvednem, mielőtt bejön a tanár, aztán egy egész óráig élvezhetem a háború előtti csendet. Ma csak három órát kellett túlélnem, szünet nélkül, egész elviselhetőnek tűnt. Ettől függetlenül még mindig kényelmetlen volt az a három perc is, főleg a legelső padban ülve, ahova mindenki rálát, és ahol mindig érzem valaki égető tekintetét a hátamon. Előző életemben biztosan mazochista voltam, annyira imádom az önsanyargatást.

Pont a tanár előtt Sabine rohant be a terembe, s vágta le magát mellém. Egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy mégis hova tűnik el mindig, de állandóan az utolsó percben esett be. Egy ideig még azon is elgondolkodtam, hogy vajon fiú van-e az ügyben, bár Sabine szentül tagadta mindezt, szerintem elég esetlenül. A drágalátos barátnőm komoly önbizalomhiányban szenvedett, bár nem mondhattam, hogy csúnya lett volna. Ránézésre pont olyan volt, mint Ariana Grande rézvörös hajjal és egy jó erős szemüveggel. Kilencedik elején például sok fiú figyelmét felkeltette, csak éppenséggel nem tudott róla, s én hiába akartam felhívni erre a figyelmét, Heather rendesen bekavart, mint mindig. És ismétlem, engem tartanak boszorkánynak!!

Az osztályfőnökünk, egy hórihorgas, őszülő férfi belépett a terembe, becsapva maga mögött az ajtót. Minden év elején ilyen kedvetlenül jött be, aztán év végégig élvezhettük ezt a borongós hangulatát, mert addig semmit se javult, ünnep ide vagy oda. Lecsapta a csomagját a katedrára, aztán komótosan leült ő maga is, folyamatosan tartva velünk a szemkontaktust.
- Újabb év - motyogta a bajsza alatt. - Esküszöm, jövőre felmondok.
Hát valahogy így indult nálunk egy újabb tanulással teli év.

***

A tanár épp az iskolai szabályzatot olvasta fel, mikor erőteljesen kopogtak az ajtón. Az osztályfőnök meglepetten kapta fel a fejét, aztán elkiáltott egy ,,Szabad"-ot, mire kitárult az ajtó, és belépett a legjóképűbb, legmagasabb és egyben legsötétebb fiú, akit életemben láttam. Háttérzajként érzékeltem, ahogy a lányok levegő után kapkodtak, míg Mr. Sötét végigvonult a tábla előtt, egyszerűen képtelen voltam levenni a szemem az izmos alakjáról és a fekete öltözékéről. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaki ilyen melegben fekete pólót, fekete, néhol szakadt farmert és szintén sötét bakancsot viseljen, de még a haja is koromfeketén csillogott, dögösen összeborzolva. Az életemet tettem volna fel rá, hogy a szeme is a hasonló színben pompázik, egyszerűen magától értetődő volt az egész lényét látva. Súlyos léptei nyomán megreccsent a régi fapadló, egy pillantásra sem méltatott minket, egyenesen előre tartott, aztán megállt a tanári asztal mellett. Az osztályfőnök meglepetten ugrott fel, szinte már viccesnek hatott, ahogy felnéz a jóval föléje magasodó srácra. 
- Segíthetek? - találta meg hirtelen a hangját a tanár.  
- Ez a tizenkettedik osztály, vagy tévedek? - felelte lazán a kérdezett fél, a hangja mélyen, és egyben mégis simogatóan harsant fel, hátul pedig olvadozott a sok üresfejű csaj. 
- Igen, ez - felelt az osztályfőnök. - Tán keresel valakit? 
- Egy szabad helyet. Van szerencsém itt kijárni az utolsó évem. 
Ha lehetett, a tanár csak még inkább ledöbbent, szemöldöke a haja tövéig szaladt, szeme kikerekedett, szinte hallottam, ahogy csikorognak a fogaskerekek az agyában, azt mérlegelve, vajon miért is nem szóltak neki a plusz egy főről. 
- Nos, - köhintett - ha valóban ez a helyzet, akkor ülj le valahova. Szünetben mindent megbeszélek az igazgató úrral. Még nem volt szerencsém ilyen váratlan hírhez. Épp egy pillanat - állította meg. - A nevedet, ha kérhetném.
- Damon - válaszolt Mr. Sötét hátra sem nézve. - Damon Fewer.
Önkéntelenül horkantottam egyet a helyzet iróniáján, mert mi más nevet is adhattak volna egy ilyen srácnak, ha nem a Damon nevet. Azt hittem, senki sem hallotta a csendes kinyilvánulásom, Damon mégis felém kapta a fejét, és ahogy a pillantásom találkozott az ő szemével, amik hát persze, hogy feketék voltak, kirázott a hideg, de egyáltalán nem a félelemtől vagy a hidegtől. A bőrömön valami ismeretlen bizsergés futott végig, a szívem pedig ezerrel dobogott a torkomban. Ajka féloldalas mosolyra húzódott, én pedig szinte elájultam, olyan jól nézett ki, amíg Sabine az oldalamba könyökölt, mire észrevettem magam, s félrefordítottam a fejem. Pár másodpercig még éreztem, ahogy figyel, aztán lassan hátrasétált, és levágta magát a leghátsó padba.
- Csak nem szemezgettetek? - fordult felém Sabine kaján vigyorral.
- Nem - ráztam a fejem tiltakozóan, oly kevés szerencsével.
- Mond csak, de mindenki látta, hogy egymást bámultátok - vont vállat a barátnőm, aztán visszafordult a könyve felé. Nem is viccelt, mikor azt mondta, mindenki minket figyelt, már a tanár jelenléte sem tartóztatta fel a többieket abban, hogy rólam kezdjenek el beszélgetni, többször is láttam, hogy hátranéztek Damon felé, majd rám, és úgy sutyorogtak, összebújva, mint az elsős lányok a nagyobbakat látva. Ez nagyszerű, még az alkalmat se keresem, mégis megtalál engem minden rossz.

Három kínszenvedéssel teli óra múlva végre úgy éreztem, szabad vagyok, és siettem is ki a teremből ahogy csak tudtam, nem köszönve senkinek. Sabine csak úgy loholt a nyomomba, próbálva felvenni a sebességem. Mindig én voltam az első, aki elhagyta az iskola épületét, most azonban Mr. Sötét megelőzött, s úgy elszelelt, akár egy szellem, egyszer még a folyóson volt, aztán már sehol.
A parkoló üresen kongott, a már jóval gyengébb napsugarakat élvezve lassítottam, mikor hirtelen hangfoszlányok ütötték meg a fülem.
- Senkit sem láttam, aki ő lehetne - magyarázott valakinek Damon látszólag türelmetlenül.
- Pedig valahol itt kellene lennie, a mester sosem téved - válaszolt egy szintén ingerült lányhang. - Minden esetre elég ügyes, ha még senki sem kezdett el gyanakodni. Mindegy is, előlünk nem bujkálhat örökké. A mester okos, úgyis kideríti, kicsoda is ő.
Zavartan emésztgettem a hallottakat. Mester? Csak nem valami drogügyről beszélgettek?
- Mit csinálsz? - ért utol Sabine, nekem pedig épp csak annyi időm volt, hogy elbújjak egy terepjáró mögé, lehúzva magam mellé Sabinet is.
- Csss. Próbálok megtudni ezt-azt az új osztálytársunkról - feleltem, majd óvatosan kilestem. Most, hogy Damon nem takarta el a kilátást, azt is láthattam, kivel tárgyalt. A másik személy csakugyan egy lány volt, méghozzá egy nagyon csinos lány. Hosszú, szénfekete haja körbeölelte a hófehér arcát, karcsú termetét sötétkék farmer és fehér atlétapóló fedte, kiemelve minden előnyöset, ami nekem nem volt. Mindketten, Damon és az ismeretlen lány is figyelőztek, én pedig imádkoztam, hogy ne halljanak meg, és leléphessek, mert azok után, amit hallottam, semmi jóra se számítottam velük kapcsolatban.
- Menjünk - súgtam a barátnőmnek, a kocsik között rejtőzve értünk el a parkoló széléig, onnan meg villámgyorsan haza futottam, elterültem az ágyon. Paige még mindig munkába lehetett, én pedig fáradtan konstatáltam, hogy megint nekem kell főznöm valamit. Keresgélni kezdtem a hűtőben, összedobtam egy gyors levest, és miután megettem a saját adagom, a nevelőanyámét pedig gondosan elraktam, nekiálltam a többi teendőnek. Bár kis házban éltünk, takarítani való mindig akadt  jó szerével.

A szobámban voltam, raktam rendet a ruháim között, amit minden második héten meg kellett tennem, lévén szörnyen rumlis voltam, mikor hirtelen lekapcsolt a villany. Dühösen csaptam a kapcsolóra, de semmi reakciót nem tudtam kiváltani. Kilestem az ablakon, mindenhol máshol égett a lámpa, csak nálunk ment el. Magamban morogtam, gondolván, most nekem kell megjavítanom még a villanyt is. A sötétben tapogatózva indultam az alaksorra a szerszámos láda után, ebben a pillanatban pedig valami ijesztő hangot hallottam közvetlenül alólam. Nem tudnám leírni ezt a zajt, de azt igen, hogy a szőr is elállt a karomon tőle, s biztos voltam, hogy el is sápadtam. A kezem a szívemhez kapva tettem még egy lépést, alattam megreccsent a lépcsőfok, újabb ijedt sikolyt váltva ki belőlem. Még egy lépés. Újabb reccsenés. Egy újabb. Valami morgásszerűt halottam a hátamban. Olyan gyorsan szaladtam a konyhába, mint akit kergetnek, tapogatóztam a telefonom után, de csak valami keménybe ütköztem bele. A behatoló elkapta a karom, vérvörös szemei égettek a sötétben. Azt tettem, mint minden lány, mikor úgy érzi, bajban van.
Torkom szakadtából visítottam.     

8 megjegyzés:

  1. Egész héten a blogod lestem, nem is értem miért, de neked hála kezdek beleesni a dögös démonpasikba, pedig eddig tartózkodtak az ilyesmi fantasy-történetektől. Most azonban megkedveltem már a legelején, szóval csak így tovább, hamar a kövit. :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, nagyon örülök ennek. :)

      Törlés
  2. Sziaszia!
    Amióta az írásaidat olvasom mindig sikerül meglepned valamivel. Ez a rész is csodás lett, remekül van megírva, telkesen bele tudtam képzelni magam. Írd a következőt is, nem tudok várni!

    VálaszTörlés
  3. Utolsóként kommentelek pedig elsőként láttam a részt. Tényleg nagyon l lett megírva, így a rövidsége nem is zavart. Már nagyon várom a folytatást, írd meg minél hamarabb! És így utólag boldog karácsonyt / új évet! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm, neked is. :) Igyekszem a következőt hosszabbra írni.

      Törlés
  4. Imádtam! Folytasd! Amúgy te csináltad a designt?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen. Nem, a design nem az én munkám, a DeviantArt oldalon találtam. Az én designtudásom igencsak kimerül a nullánál. :D

      Törlés